Menü Bezárás

A rút kiskacsák országa

Gyerekek játszanak a színpadon valahol egy színházban, egy élettérben. Játszanak valamit, talán nem érzik át annak súlyát, hogy a saját életük egy-egy már éppen megtörtént vagy még meg nem történt fejezetét, egy-egy „nemszeretem” pillanatot, időszakot, amikor valaki valamiért csúfolta, kiközösítette, bántotta, esetleg megalázta, vagy megszégyenítette.  Mindezt azért, mert más, mint az adott közösségben elfogadott „norma” szépnek lenni, ügyesnek lenni.

Aztán felsejlik a vágy, a belső intuíció, a belső hang, amely már-már ordít. Érzi, hogy ő más, hogy ő nem „totyogni „szeretne, hanem repülni. Oly egyszerű ez a mondat, pedig mily nagy bátorság kell ahhoz, hogy ki tudja mondani a megfogalmazódó „nemszeretem érzést és a vágyat. Együtt repülünk a magában is vergődő rút teremtménnyel, repülünk vele, mert oly magával ragadóan, oly határozottan mondja, tudja, érzi és ki is mondja, hogy ő erre vágyik. Mást szeretne, mint a társai, nem tud csinosan járni… ő repülni és úszni szeretne.

Nézem az apró és nagyobbacska gyerekeket a színpadon, ahogy élvezik a rengeteg modern mozgás elemmel, már-már táncszínházi koreográfiával és élő zenével színre vitt mondanivalót és nézem az öt és fél éves kisfiamat, ahogy tágra nyílt szemmel, mosollyal az arcán az ölemben ülve követi az eseményeket. Vajon ő hozzá mi jut el ebből. Hogy nem okos dolog valakit csúfolni, hogy keresi a különleges jövevény a saját környezetét, saját világát, saját családját, saját boldogságát, saját vágyainak beteljesülésének mezejét, vagy egyszerűen csak annyit lát, hogy mindig szomorú a rút kiskacsa. Elengedem, hogy ezen törjem a fejem, hiszen mindenki a személyiségfejlődésének az adott szintjén értelmezi, kódolja egy-egy esemény, színdarab, kiállítás, vagy film eseményeit.

Az aprócska és serdülőkorú gyerekek egy sorba rendeződnek a színpad elején, amikor történik valami csodaélmény a színpadon. Egyik a másik után mond el magáról egy pozitív, majd társáról egy negatív mondatot és ez így meg tovább egészen a huszonharmadik szereplőig. Kimondanak tényeket. „Én szeretek olvasni, te meg nem. „Nekem itt van az osztályom, a tied meg nem.”, Én most olyan nyugodt vagyok, te meg állandóan ideges.” „Én magas vagyok, te pedig dugó.”  Húha, a körülöttem ülő gyerekek nevetnek, a felnőttek pedig csendben néznek maguk elé. Ja, hogy erről lehet ilyen őszintén, magunkon is nevetve beszélni? Ja, hogy ezt a gyerekek nálunk néha ügyesebben csinálják? Ja, hogy ők nem szívják annyira mellre, még ha néha oly kegyetlen játszmákat engednek meg társaikkal?  Ja, hogy van mit újra értelmezni, megérteni a felnőtteknek egy-egy gyermek őszinte reakciójából?

Vajon egy ország életében, az ott élő, dolgozó, tevékenykedő, szórakozó emberek életében egy-egy vagy sok rút kiskacsa milyen változást hozhat?

Ha a sok rút kiskacsa megtalálja, hogy hol van a „helyén”, hol tudja hasznosnak és boldognak érezni magát, hol tud önmaga lenni, milyen közösség a befogadó és elfogadó a számára, akkor talán egy boldogabb városban, közösségben, országban élhetnénk. De talán már az is nagy eredmény, ha felismerjük a rút kiskacsákat és elfogadjuk őket. Az persze, hogy ez mennyire realitás, arról lehet beszélgetni, az oly sok ellenpéldáról pedig vitatkozni. A vágy, az illúzió azért mégis éltet.

 

Related Posts