„Zenét hallgatok, egyedül, legbelül is. Megvalósult végre, s egy arc vetült belső vásznamra. Igen ő volt az, figyeltem, a zene segített… kiderült, mit takargat. Csendült a lelkemben, hogy a tiéd lehetek újra, ahogy megálmodtuk, úgy éljük tovább az életet. Te itt, én ott. A gyerekek felnőttek, s már csak én nézek át magamon. Itt az ágyban. A magány felráz, már nem félek, se tőled, sem mástól. Szereteted átjár, s hálát adok. Segíts tovább lépnem! S, ha érzem, hogy szeretsz, újra bízhatok.” – a rózsák között sétálgatva Pünkösd vasárnap ezek a sorok jutottak eszembe egy búcsú sorai, amelyeket féltve őrzök, amelyek segítettek, átsegítettek valakit egy másik világba. Emlékszem, hogyan vívódott magában.
„Várom, hogy te dönts, bár már döntöttél, érzem, mégis hallgatsz! Miért? Kérlek, tudasd velem, mi jár a fejedben! Tisztelj meg, maradj ember, nem nekem, magadnak! Hinnéd, hogy a tudat tovább vinne innét. Oldozz el, kérlek!” – fohászkodott.
„Félsz? A döntés mindannyiunknak nehéz, mert következménye van. Újra szárnyra kapsz majd.” – hallotta vigaszul sokszor.
„Nem akarok meghalni! Nem érted? Élni akarok még!”
Szánalommal néztél a szemembe, Intézzem el? Azt hiszed, csak intéznem kell? Rohadék vagyok, mondtad ezerszer. Hagytam, hogy érezd, te vagy az erősebb. Meghajolok előtted. Most jó?? Ellágyul a szemed, megáll a kezed. Látom rajtad, hogy szeretsz egy pillanatra, de neeeee, inkább legyél durva! Úgy jobb nekem, nem fáj annyira! Kísérj el, Vigyél haza, vigyél haza, meghalok!
Simogatom a fejed… búcsúzom. Ha szeretnéd, én, most elengedlek. Látod, a búcsúnk is közös… A legcsodálatosabb a lélek hangja, a saját lelkünkké éppúgy. A rózsák csodálatos szirmai körbefonták a könyörgést, az imát, elengedték a félelmet, a haragot. Az összeforrt lelkek megbékélve áramlanak tovább…
