Várakoznielgondolkodtató, olykor hasznos, olykor pedig kifejezetten unalmas cselekvés. No persze, ez csak rajtunk múlik! Egy biztos, mindenképp megállásra, megtorpanásra, vagy éppen egy helyben ülésre készteti az embert. A helyzet adja, hogy mivel töltjük az időt; a nézelődéssel, a mindig hasznos megfigyeléssel, vagy egyszerűen csak azzal, hogy rendezzük gondolatainkat, megtisztítjuk fejünket a kavargó érzésektől. Na jó, persze, ha ez több órán át tart, elszakadhat a cérna és az unalom síkján a türelmetlenségből adódóan az indulat is utat törhet magának. Na, de vissza a várakozás adta aranypercekhez, mert ugye ilyenkor az időnek a tartalma a fontos, nem is feltétlenül a hossza! Megvásárolt idő ez, a tudatalattink is jelzi, hogy, itt a töltődés ideje.
Bevillan egy közelmúltban megélt élményem, amikor egy repülőjáratra várakozva, a kávémat kortyolgattam és néztem ki a fejemből. Örültem és elidőztem ebben a jóleső rámzuhant pár percnek, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy alacsony termetű, távolkeleti középkorú hölgy tétován, tanácstalanul megszólítja a légitársaság alkalmazottját. Tört angolsággal beszélt, a pult mögött ülő hölgy láthatóan mással volt éppen elfoglalva és rátekintve az utas jegyére, csak az hajtogatta, hogy “Önnek egy másik város, másik repülőterén kellene lennie. Ön másik gépre szállt fel! Mit keres ön itt?”
Majd segítséget hívott, telefonon. A helyzet egyelőre érthetetlen volt. (magam is elgondolkodtam, hogyan is történhet ma ilyen a nagy biztonsági (!) ellenőrzések mellett.)
Pár percen belül érkezett egy úr, aki higgadtan, udvariasan elkezdte kibogozni a szálakat. A hölgynek a világ másik felére szólt a repülőjegye, nyilván szeretett volna oda eljutni. Az úr telefonált párat, aztán határozott jekezte a hölgynek! “Ön itt nem maradhat, a csomagját visszakérjük, (ugye, a jegyen szereplő eredeti desztináció felé tarthat valószínűleg) megoldjuk mindenképp, hogy eljusson, ahova ön.” Még mosolygott is hozzá, noha a helyzet elég abszurd volt. Az apró termetű, halk szavú hölgy alázatosan hallgatta a férfi segítő szavait, majd leült egy székre a további ügyintézés idejére. Körbenézett és mintha mi sem történt volna ült türelmesen. Az arcán jele sem volt aggodalomnak. Egyedül utazott. Vajon miért egyedül, ilyen messzire? De miért is ne!?Válaszoltam magamnak rögtön. Megvallom őszintén, szeretek nézelődni, szeretem nézni az embereket és a megfigyelésekből összerakni, találgatni ki, mivel foglalkozhat, ki kinek a kije. Érdekes történeteket lehet felfedezni, olykor kreálni. Kívülről hallgatva a szituációt, eszembe jutott szüleim gyermekkorom óta visszacsengő féltő intelme! “Vigyázz magadra!”
Mindig így engedtek el bennünket. Testvéremmel mindig tudtuk, hogy szüleink gondoskodó, féltő szeretete, ölelése, vagy éppen hátba veregetése (mert ilyen is volt persze) mögött mennyi megtapasztalt élmény, pillanat rejtőzik.
Bevált szófordulat, majdhogynem megszokott mantra, de ma már édesanyaként tudom, milyen jó kimondani. Gyermekként nem is gondolunk bele, mi minden rejlik a mondat mögött, így persze automatikusan válaszoltunk, “Jó.. jó, igen, igen, köszii, persze! Igen, megvan a kulcsom, van nálam papírzsebkendő!”
Az aggódás, a szeretet, a féltés természetes velejárója az emberi létnek, a szülői feladatnak különösen! Azt gondoljuk gyermekként, na ha felnőtt leszek én biztosan nem így fogom csinálni, hiszen egy idő után zavar a folyamatos szülői kontroll és aggódás.
Aztán eszembe jut újra az apró hölgy, vajon őt hogy engedte el és ki az, aki aggódik most érte! Vajon mondták-e neki, hogy „Vigyázz magadra! Várlak vissza!”
Mostanság még inkább érzem, hogy a „Vigyázz magadra!” – minden búcsúzásnál egy életre szólt. Egyfajta beutalót kaptam a szüleimtől a saját életembe, amely során meg kellett tanulni, hogy magamra is kell vigyázni, épp olyan felelősséggel, ahogy másokért tesszük!
Szóval had szóljon az a “Vigyázz magadra!”-mert olyan nagyon fontos!
