„Nagyon ölellek, válaszd ki magadnak valamelyiket.” – búcsúzott el Áron Bogitól az érettségi találkozó után. A lány merengve nézett a semmibe, a múltba, az emlékeibe morzsolgatva magában a útravalót, az intelmet, az ajándékot.
Szerelmesek voltak úgy harminc évvel ezelőtt fiatalon, szabadon, a valós élet kapujában, egy ideig titokban, sejtelmes pillanatok mentén, aztán bátrabban, de teljességgel mégsem sodorta össze őket az élet. Aztán az évek múlásával – bár egy városban maradtak – mégis másfelé vitte őket a munka, a család, a teendők sora. Osztálykirándulások izgalmas emlékei, a huncutságok, az osztályfőnök kijátszása a múzeumi látogatásnál, a kapualjban elkapott csókok szenvedélye ma is élő, tapintható emlék számukra. Áron visszanéz mielőtt beül az autójába és a harminc évvel ezelőtti mosoly Bogi arcán újra előbukkan. Bárhol is tartanak most az életükben, ezek a pillanatok előhívhatóak, mint egy fotó és bizony elő is bukkannak. Az egymás iránti érzés bár átalakult, most is az övék.
Osztálytalálkozók alkalmával érdekes életutak, élmények, kapcsolódások, kötődések sejlenek fel újra és indítanak el valami érzést, amellyel futunk, szaladunk tovább a mindennapjainkban.
Érettségi találkozó…. – forgatom magamban a szavakat. Érettség- találkozás. Mikorra válunk igazán éretté, valóban teljessé? No és mennyi meghatározó találkozás kísér bennünket életünk végéig. Valójában mit képes adni egy közösség egymásnak azalatt a fránya, emlékezetes és sokféle sorsot meghatározó 4-5 (manapság akár 6-7) középiskolai év alatt.
A mi kis vidéki gimnáziumunk akkoriban egy fogalom volt versengve a város számos más jónevű középiskolájával. Talán akkor nem is éreztük igazán mit is ér a közösségünk, milyen értékes egyéni teljesítmények mentén tart össze bennünket egy-egy tanár szigorú tartása, intelme vagy éppen csak a jó egymással lenni érzése. Volt itt diák-tanár beteljesületlen és plátói szerelem, volt osztályon belüli kapcsolódás, tudtuk mi, hogy ki kinek tetszik igazán és azt sem rejettük véka alá, hogy ki kiről mit gondol a lelke mélyén. Nyilván a történetek, a balhék, maguk a sztorik teszik emlékezetessé a múltat a tapintható hangulatukkal, megőrzött képeivel.
Harminc év után minden olyan más. Hogy is ne lenne az? Mégis valahogy olyan „nem sokat változott semmi” érzés van bennünk és ez olyan jó, mert talán lehet így is.Hmmm. Így alakult, vagy ilyenek voltunk és vagyunk, vagy csak kaptunk valami meghatározót azok alatt az évek alatt.
A mindig oly hosszúra nyúló, érdekes személyes beszámolók során tükröt tartanak az egykori osztálytársak egymásnak, a hétgyermekes az egygyermekesnek éppúgy, mint a családban élő az elváltnak vagy éppen az egyéni vállalkozó a multi vagy állami vállalatnál dolgozónak, a Mont Everestet megmászó (mert ilyen osztálytársaink is vannak) a tériszonyosnak, a külföldön élő orvos az itteninek.
Mert jó büszkének lenni egymásra, aztán számot vetni a saját életünkkel a saját tükrünkben. A tükör pedig beszélni kezd; „Mivé lettünk, milyen útravalót kaptunk az iskolától, tanárainktól, egymástól. Igen, egymástól is. ”
Fura és elgondolkodtató érzés harminc év után a régi arcokat újra látni, s valahogy mintha megállt volna az idő, mintha mi sem változott volna az egyének karakterében, személyiségében. Pedig dehogyis nem változtak dolgok! Pár ránc és őszhajszál mellett megtanultunk nemet mondani dolgokra, megtanultuk újratervezni és értékelni azt, ami van, hogy létezik „kapunyitási pánik” no és Csizitől azt is, hogy „Az igazságnak van több verziója. Ezért is kell rendszeresen frissíteni.”
Na, itt tartunk most és az élet így, vagy úgy teszi a dolgát. Mi pedig jól eső érzéssel egyetértünk abban, hogy de jó is, hogy vagyunk egymásnak, hogy tudunk beszélgetni, hogy tudunk őszintén kérdezni és válaszolni is, ötévente kinyitjuk egymásnak bezárt ablakainkat.
Bori és Áron pedig az ölelés utáni búcsúzáskor összekacsintva erőt ad egymásnak a folytatáshoz. hiszen Csizit idézve tudjuk, hogy „A karma törvénye szerint mindent visszakapunk. Egy-két kölcsönadott könyv kivételével.”
