Anyám kezét nézem. A kezét, amely ma már nem tud simogatni, nem tud ölelni, mégis az övé és kicsit az enyém is. Az enyém? Igen, kezének mozdulata, érintésének emléke az enyém. Minden évben egy bizonyos napon különös érzés kerít hatalmába. Ahogy telnek az évek, egyre inkább tudom, hogy minden érintésének ereje, minden mozdulatának, szavának, tekintetének értelme volt. Hálát és köszönetet érzek minden születésnapom alkalmával, hogy életet adott és ma már mozdulatlan kezével tanított, kezei között tartott. De mi is ez a hála valójában, félre tudjuk-e tenni a túlélésünk okán oly kénytelenül erősödő egónkat, a környezetünk elvárásait és valóban kimondani, elfogadni, megbocsátani, megengedni és elengedni egy-egy érzést.
Nyáron születtem, amiért – magam sem tudom az okát – mindig külön hálás voltam neki. Szeretem a nyarat, mindig büszke voltam arra, hogy augusztusi vagyok.
Tele megannyi izgalommal, aggodalommal és szeretettel várta édesapámmal, hogy anyává válhasson, épp annyira amennyire minden édesanya – igen, minden édesanya – várja kisbabája megszületését, hiszen régóta tudjuk, hogy a ”szeretet az szeretet” bármilyen nyelven is.
Mai fejjel tudom, hogy az én gyermekorvos anyukám számára ez a várakozás tele volt mérhetetlen aggódással, sok-sok félelemmel, amely forrása a szeretet általi vágyakozás valami ismeretlen dolog után. A születés misztériuma, amely kapcsán a küzdelmet és a terhet az édesanya és a magzat talán tudat alatt is együtt viselik. Azt, hogy hogyan kell küzdelmeket megvívni, a terheket viselni, már születésünk pillanatában megtapasztaljuk, noha erről szóló emlékeinket jó mélyen elraktározzuk. Aztán persze rajtunk múlik, hogyan sáfárkodunk ezzel az élménnyel.
Minden születés egyedi, saját történet, saját élmény, kellemes vagy éppen fájdalmas, az anya és gyermeke közös „projekt élménye”. Talán mi édesanyák kisajátítjuk ezt az élményt, ezt az együttműködést magunknak, noha valami olyan történik, amelyről csak később tudjuk meg, hogy valójában a születendő gyermek saját küzdelme, az édesanyák csak segítői, közvetítői ennek a beteljesülésnek. A szülés, a születés során az édesapák sokszor érezhetik cserepadon magukat, akiktől a szeretett nőt egy időre kölcsönkéri egy pici jövevény. Kispadon ülni, vagy éppen a nézőtéren szurkolni épp annyira része ennek a csodának, mint ahogyan egy sport meccsen a szurkolók és a csapattársak megélik ezt. A sörözés természetesen megérdemelt jutalom.
Elfogadtam talán ma már, hogy milyen a válasz nélküli beszélgetés, amikor egy szeretetkapcsolat arról szól, hogy adsz, visszaadsz valamit abból, amit kaptál, amikor valami más szinten tudsz kapcsolódni, megpróbálni megérteni, hogy mit érez, mit gondol. Az élet hoz néha váratlan helyzeteket, amelyek során különös értelmet nyer egy-egy mozdulat, szó vagy tekintet.
Idén lesz ötvenöt éve, hogy összeházasodtak apámmal.
„Mindig maradj önmagad, legyél önmagad, nem kell mindig harcolni, mi így szeretünk téged!” Édesanyám tanításai közül talán ez vésődött belém leginkább. Sokszor vágott arcon és okozott kudarcot, majd egy másik alkalommal töltött el örömmel és elégedettséggel, amikor megszólalt a vészcsengő.; „Maradj önmagad, találj vissza önmagadhoz!’
Az élet nagy játszóterén lenni és maradni épp olyan nagy küzdelem, ahogyan a születés maga. Megannyi helyről próbálják megmondani, hogy mitől jó ember, jó anya valaki, vagy éppen az illető szerethető-e vagy sem, ki által és hogyan.
És persze kereshetjük a béke szigetét egy életen át, végig látogatva olyan helyeket, ahol megannyi színpadon különféle műfajok próbálnak elcsábítani. A valódi belső békét, örömöt és szabadságot valahol azon az úton tanuljuk meg felfedezni, amely első pillanatait, az első lépést édesanyánktól kapjuk, azzal, hogy a legdrágább, legbecsesebb kincset, az életet ajándékozza nekünk.